| |
|
|
|
|
|
|
|
||||||||||||||
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
| |
|
|
|
||||||||||||||||||
| |
|
||||||||||||||||||||
| |
|
|
|||||||||||||||||||
2010. november 02. kedd, 22:15, freegereb.org >>>
Beszélőre mentünk nyolcvanöt éves nagymamámmal a lányához, anyámhoz.
Fél háromkor ott álltunk ketten Anyuval a Nagy Ignácz utcai egyes számú obiektum előtt. Velünk együtt még úgy tizenpáran várakoztak a sorban, sokan látogatásra, de volt aki bevonulásra. Négy előtt pár perccel kék ruhás emberek elkezdtek beengedni minket a börtön "művészbejáróján", aztán igazoltatás, nagymamán átsuhanó fémkereső, biztonsági kapun átsuhanó nagymama, kis szekrénybe kitesz mindent, csak a papírzsebkendő maradhat. Szekrény bezár, "fakk-kulcsot" be lehet vinni.
Innen már párosával engednek tovább: mintegy izolálva a családokat, barátnőket, egy csoport fiatal kínait, szépen, apránként engedve őket egymásra, hogy mindenki elhelyezkedhessen.
Két lépcső lefele, vasajtó. Komor, de gimnáziumi terem-szerű hosszúkás helység, egy rövidebb és egy hosszabb asztallal, mondják balra asszonyra várók, jobbra a "férfiasak".
Mi tudjuk előre, hogy "szélére kell ülni", bármit is jelent ez. Leültünk hát balra az első két helyre. Anyu, a bot, a papírzsebkendő meg én. Innentől fogva mindenkinek el kellett mennie a hátunk mögött, kérdeztük elférnek-e, elfértek.
Betelik a női asztal. A férfivárón alig ülnek páran, "büntetés végrehajtás" feliratú ember bejön, helycserét vezényel. A bot és a papírzsebkendő gyorsan átköltözik a szemközti asztal szélére, közben Anyu tehetségesen föltartja a tömeget. Ezután leülünk megint, várunk. Közben jönnek még látogatók.
Végül kinyílik a terem hátsó végében található vasajtó. BV feliratú női őr, majd civil ruhás asszonyok, heten, nyolcan... nem is néztem meg őket, mert már láttam, harmadik volt és rögtön észrevett minket, integetett és átlavírozott az emberek között és az asztalon keresztül megölelte Anyut és engem, megfogta a kezünket.
És ott volt anyám. Mosolygott a szeme, a lelke hogy láthatja az anyját és a fiát. Átadtam az üzeneteket, a fontosakat először, aztán a kedveseket: láttam hogy koncentrált a figyelme. Aztán ő kérdezett, testvéreimről, az unokáiról. Mondta, hogy véletlenül hallotta a Civilrádiós beszélgetést, és hogy az milyen jó volt. Tud a rengeteg emberről aki vele érez, aki a közös ügyért, önmagától kiteszi szívét-lelkét. Hogy jó tudnia ott bent, hogy vele vagyunk... Mondta, hogy fontosak az oregoni bábák, fontos Wendy Savage azért, mert lehet látni, hogy ez az egész dolog egy folyamat, amely rendre lejátszódik minden országban, és végül az otthonszülés legalizálásához, harmonikus beillesztéséhez vezet. Magyarország most éppen ott tart, hogy bebörtönzi a bábákat: de ez csak egy fázis, és Anglia, az USA, Európa nagy része már átesett rajta. Mondta, hogy a tárgyalás előtti hat óra, az ellenszer nélküli migrén sokat kivett belőle, de azóta már kapott gyógyszert. Mondta, hogy már tudja a zárkarendet: a házirendet pedig sokszor fölolvassák. Mondta, hogy olyan szavakat hall , amelyeket eddig nem ismert, kilenckor van takarodó, éjszaka húsz percenkét van "hess", amikor is kicsapódik a kis ablak, és fölgyulladnak a neonfények. Nyolc négyzetméteren vannak négyen: sokat játszanak egy tetris nevű játékot. Így hívják, amikor az egyik leül, hogy a másik kiférjen, hogy a harmadik fölmászhasson. Mondja, hogy többen hálásak neki a börtönön belül, mert amióta az ő lábbilincsét levették, a többi fogvatartott is csak kézbilincsben közlekedik.
Kisebb közjáték a jóindulatú őr, a rendszabályok és a nagyothalló nagymama között: merthogy Anyu gyakorlatilag alig hall, az asztalt megkerülni nem lehet, a fenék nem hagyhatja el a széket. Végül mindenki ül, Mama beszél, én ismétlem Anyunak amit nem hall.
Mama olyan mint egy diáklány: nem is figyeli az őröket, akik annál inkább figyelik őt és a többi "fogvatartottat". Jelenlétük nem kizárható, rendre sétálnak, és mint tulajdonukat nézik anyám: nem ránk, a családra néznek, hanem a Mamát nézik meg újra és újra, de valahogy nem is emberként: a derekára néznek, nem a szemébe. Tudom is hogy miért: a csípőn lehet először észrevenni, ha mozdulni készül a test. Jól végzik embertelen munkájukat. Mama nem törődik velük, mégis olyan érzésem van, később számot fog adni ha bármit mond vagy tett amit nem kellett volna.
Kérdeztük, mit csinál egész nap? Olvas. Megkapta a könyveket? Nem. Elolvasta már a zárkában keringő könyveket, és elvileg szabad könyvtárba mennie, de még sose jutott el oda. Hallgatja a fegyházélet történéseit, csodálja az emberi kreativitást, amelyet életre hív a szükség. Sétálnak naponta egyszer egy órát, de sok esetben a sorakozó, a fogvatartottak megszámlálása elveszi a sétaidő felét... Jegyzetel, mert azt szabad, tanulmányként fogja fel az egész helyzetet....
Kérdez, kisakkoztuk, hogy nem jutott be a zseblámpa (mert az tilos), a gyerek éneklését tartalmazó diktafon (ez eltűnt a csomagból), hogy mindent áttúrnak, kiszelektálnak, hogy több esetben nem kapta meg a leveleinket... hogy mi is sokszor nem kapjuk meg az övét.... hogy elfogyott a kávé, és bár egy kéztörlője van összesen, törölközőt nem lehet küldeni mert ruhacsomag csak majd évszakváltás körül... én meg közben nézem, nézem, és szeretném a zsebembe tenni és hazavinni valahogy...
Anyu sírt, de csak kicsit, mert talán érezte ő is azt amit én: hogy anyám erős, és ki fogja bírni. Hogy nincs megtörve és nem is lesz, mert még a perekkel, a rágalmazásokkal, az atrocitásokkal, a megaláztatással sem érnek a bokájáig se...
|
|
|
|
